Prancz Zoltán: A táboron kívül

Tanáromnak és barátomnak, Reisinger Jánosnak, aki vállalta a táboron-kívüliséget, s akinek élete idén az örökkévalóságból hatvan évet töltött ki.

„Jézus, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid. 13:12-14)

Az igeszakasz Jézus gyalázatáról beszél. Gyalázat volt, hogy kigúnyolták, bolondnak állították – beöltöztetve királynak –, leköpködték, majd meztelenre vetkőztették és a legaljasabb köztörvényes bűnözőknek fenntartott kivégzési móddal megölték. Ám Jézus gyalázatának egyik legsúlyosabb része az volt, amit alapigénk így ír: a kapun kívül, a táboron kívül szenvedett. Mit jelent ez? Jézus magára maradt, s egyedül, az emberi közösségből kirekesztve, társak, együttérzés, bátorítás nélkül, ugyanakkor közszemlére téve kellett szembenéznie a fájdalommal és a halállal. (Az Ószövetség előre jelezte Jézus szenvedésének ezt a körülményét is. Pál apostol is utal erre az idézett szakasz bevezetéseként: „Mert amely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül.” Zsid. 13:11, v. ö. 3. Móz. 16:27, 2. Móz. 33:7)

Míg Jézus gyalázatot szenvedett, addig ma nem gyalázat vallásosnak lenni. Elsősorban nem arra gondolok itt, hogy olyan időket élünk, amikor az egyházak újra hatalmat kaptak, jelentős politikai befolyásuk van, s maholnap már azt lesz tanácsos titkolni, ha valaki nem vallásos. Mondom, nem erről akarok itt írni. Ám pusztán csak az, hogy szép és kényelmes gyülekezeti házunk van, elegáns ruhákban jövünk istentiszteletre, orgona szól, néhol kórus is vagy zeneszolgálat, gyerekek vannak köztünk, a prédikátor virágos asztal mögül hirdeti az Igét, az alkalom végén pedig jóízűen megebédelünk, miközben már kötetlenebb testvéri-baráti beszélgetésekre is sor kerülhet – mindez tehát a mai normák szerint egyáltalán nem gyalázat, hanem nagyon is elfogadott. Egy kívülálló, még ha nem is vallásos, nem azt mondaná: milyen taszító! Hanem sokkal inkább ezt: teljesen rendben van; sőt talán: milyen szimpatikus! Azaz ma azért nem gyalázat vallásosnak lenni, mert nem vagyunk a táboron kívül.

Nemcsak arról van szó, hogy közösség, társak vesznek körül bennünket, így futásunk során nem vagyunk egyedül, hanem főként arról, hogy egyikünk sem kitaszított a világnézete, lelkiismereti meggyőződése miatt (legalábbis egyelőre: az új egyházügyi törvénnyel megkezdődött ennek jogi akadályai ledöntése). Néha már most meglegyint ugyan bennünket a táboron-kívüliség szele, valamiféle nehezen szavakba foglalható, távoli sajgó érzést hagyva maga után. Én akkor sejdítettem meg ebből valamit, amikor városunk könyvtárában bibliai előadást akartunk szervezni, de merev elutasításba ütköztünk, – mint visszahallottam – ezzel a rövid indoklással: ezek szektások. (Azóta valamelyest átérzem annak a cigány embernek a helyzetét, aki felszáll a villamosra, s bár nem ápolatlan, nem lop, mégis elhúzódnak tőle.) Mindazonáltal – ismétlem –, még ha olykor szektáznak is minket, jelenleg nem vagyunk a táboron kívül, a periférián: a társadalom, a többség elfogad minket. Értsük ezen akár a szűkebb társadalmat, például falunk, városunk, utcánk lakóit, vagy épp a szomszédainkat, akik – ha nem is feltétlenül rokonszenveznek velünk – nem fenekednek ellenünk, nem kiabálnak be trágárságokat istentisztelet alatt, nem törik be a gyülekezeti ház vagy otthonunk ablakát, amint megtörtént ez például a kristályéjszakán a zsidó üzletek kirakataival. Vagy értsük tágabban: az ország társadalmát, esetleg Európát illetve a nyugati civilizációt, amelyek szintén a táboron belül tudnak minket: részük vagyunk, jogaink vannak. Ezen túlmenően tv-ben, rádióban szereplünk, újságokban publikálunk, koncerteket, előadásokat, kulturális programokat szervezünk, könyvbemutatóra kérnek fel, s intézményeket, például iskolákat tartunk fenn.

Önmagában persze semmi rossz nincs mindebben – a gondolatindító bibliaversek fényében sem. Ki mondaná, hogy nem jó az istentiszteleti szép ruha, az orgonaszó, a kórus, a gyülekezeti terem kényelmes és ízléses berendezése, a mindezt belengő ünnepélyes légkör, vagy a részvétel a közéletben? Mégis, ha Jézus gyalázatára, kivetettségére, táboron-kívüliségére nézünk, óriási a kontraszt. Hozzá tartozunk-e még? Osztozunk-e Jézus táboron-kívüliségében szép imaházainkban, elegáns ruháinkban, vallásos szolgálatainkban, egyszóval polgári elfogadottságunkban? Lehetséges-e egyáltalán osztozni vele a táboron kívüliségben a táboron belül? Azaz egyszerre lenni polgárilag szalonképes, sőt vonzó, és megvetett kívülálló?

A kérdés azért is életbevágóan fontos, mert az emberi természet egyik legnagyobb vonzódása a táboron belül lenni – azaz elfogadottá válni, idomulni a többséghez, keresni annak tetszését. Csorda- vagy nyájszellemnek is nevezhetjük ezt a kísértést. Tény, hogy nem szeretünk kilógni a sorból. Pláne nem szeretünk egyedül vagy kisebbségben lenni a többséggel szemben, vagy akárcsak elkülönülni attól. A kisiskolások sarokba állításának vagy szamárpadba ültetésének lélektana a felnőtteknél is működik: ezek a büntetések nem járnak fizikai fájdalommal, még csak valamilyen kívánatos programból sem zárnak ki, hiszen közben a többiek sem esznek palacsintát vagy mehetnek focizni, mégis félelmetes dolog elkülönítve lenni, a tekintetek fókuszába kerülve. Másfelől van egyfajta varázsa együtt ügetni a csordával. S kétségkívül több előnnyel is jár. Biztonságérzetet ad, amolyan „sokan vagyunk, erősek vagyunk, én is idetartozom” érzést. Emellett abban is megerősít, hogy mivel sokan gondolkodnak és cselekszenek úgy, mint én, nyilván jó úton járok, mert ennyien nem tévedhetnek, ez a normális. Pszichológiai kísérletek is bizonyítják, hogy óriási hatással van ránk a többség. Befolyásol az ítéletalkotásunkban és a viselkedésünkben, amit gondol vagy tesz. Még azok sem képesek teljességgel kivonni magukat e befolyás alól, akik egyébként kifejezetten viszolyognak a tömegtől, a tömegszerűségtől. Jó tehát, ha mindenki tudatosítja magában, hogy létezik ez a hajlama, és számol vele. Az emberi természet nagyon könnyen enged ennek a „tömegvonzásnak”, a többséghez tartozást, a többség tetszését helyezve minden más szempont elé – akár tudatosan, akár öntudatlanul.

Különösen megszívlelendő mindez a mi számunkra, akik Jézust akarjuk követni. Nálunk is könnyen átcsúszhat a hangsúly arra, ami összeköt a többséggel, arról, ami elválaszt, el kell, hogy válasszon attól; arra, ami a világ szemében szalonképessé és elfogadottá tesz minket, arról, amiért gyűlölte Jézust a világ (Jn. 15:18).

S itt válhat aggályossá az istentiszteleti szép ruha, a kényelmes gyülekezeti terem, az orgonaszó, a kórus, a bájos gyermekszolgálat, az emelkedett prédikáció, az ünnepélyes légkör, a közéleti programok, s minden más efféle. Mert ha hitéletünk, akár észrevétlenül is, ezek körül kezd forogni, akkor éppen a lényeg marad ki belőle, akiért, illetve amiért az egésznek lennie kell: Jézus és a jézusi igazság. Ne felejtsük, a vallás, illetve a vallás külsődleges kellékei remekül működnek önmagukban is, Isten nélkül is. Még a kifejezetten hamis vagy pogány vallások szertartásai, zenéi is képesek elfogadottságot, sőt emelkedettséget és ünnepélyességet kiváltani. Gondoljunk a monumentális bazilikák puszta atmoszférájára: nincs az a betérő, akire ne nehezedne rá. Vagy – bibliai példaként – a Nabukodonozor aranyszobrának felállítását kísérő intézkedések is eszünkbe juthatnak itt: „Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljatok le, és imádjátok az arany állóképet.” (Dn. 3:5) Megadták a módját a sokaság bevonásának. A legtöbben bizonyára egyáltalán nem érezték kényszernek ezt a leborulást, sokkal inkább magasztosnak, kihagyhatatlannak látták.

De jaj nekünk, ha krisztuskövetésünk nem több az ilyesmiknél! Ha a szalonképesség, az elfogadottság jegyében öncélúvá, céltévesztetté válik! Annak a Jézusnak, akinek egykor a követői lettük, „nem volt alakja és ékessége, (és néztünk rá – mondja Ézsaiás –, de) nem volt ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfija és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt, és nem gondoltunk vele.” (Ésa. 53:2-3) Ez a Jézus – a Biblia Jézusa – nem szalonképes, nem a vallásos tömeg istene, s nem is az az érdekes figura, akit a vallásos kiruccanásra hajlandó ateisták is üdvözölnek. Nem volt és soha nem lesz népszerű. Ezért is szerencsétlen John Lennon híres-hírhedt kijelentése: „Népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál.” Az igazi Jézus Krisztusnál nem nagy mutatvány népszerűbbnek lenni. Neki nem kívánatos az ábrázata, ő utált és emberektől elhagyott, mindig a táboron kívül van.

Hasonlóképpen Jézus evangéliuma sem szalonképes, hanem botrány. Nem az a bájos, kegyes kis vallás, aminek sokan látják, s ami közülünk is többeket megkísértett, hogy ilyennek lássák. A Szentírás ezzel szemben – ismétlem – botrányról beszél: a kereszt botrányáról (Gal. 5:11); az Evangéliumról mint botrányról és bolondságról (1. Kor. 1:23), s az Igéről mint bontránkozás sziklájáról (1. Pt. 2:7-8).

Az Evangélium nemcsak azért botrány, mert dokumentálja, hogy ronccsá vertek, majd két gerendára szegezve megöltek egy ártatlant – az ártatlant. Legfőképp azért botrány, mert bosszantja, zaklatja, sőt gyötri az embert. Rámutat alávalóságára: nagy aljasságaira és kisstílű csalásaira, kegyetlen gyilkosságaira és olcsó hazugságaira, magát hizlaló életére és szenteskedő képmutatására. Ugyanakkor Isten-képű lénynek nevezi, aki képes a jóra. S mindennek a tetejébe azt állítja: csak annak köszönheti, hogy egyáltalán élhet és gyürkőzhet még, hogy valaki kínhalált vállalt helyette.

Másfelől azért is botrány az Evangélium, mert szüntelenül emlékezteti az embert a saját halálára, egész életének értelmetlenségére és kudarcára. Mert ha az Evangélium igazán megszólalhat, nem engedi, hogy különböző praktikákkal – szórakozással, gürcöléssel – elfeledtesse magával léte eredendő nyomorúságát. Kíméletlenül szembesíti azzal, hogy múlnak felette a napok, az évek, az évtizedek – múlik az élete, hiábavalóan. S hogy teljes legyen a botrány, az Evangélium úgy teszi mindezt, hogy közben kizárólag önmagának tulajdonítja az élet értelmét, a kudarc elkerülésének és a boldogság elérésének lehetőségét, s makacsul hirdeti a képtelenséget: a halál legyőzetett.

Ha az Evangéliumnak ebbe az örvényébe belepillant valaki, nem kellemes istentiszteleti hangulatot, nem jólfésült vallásosságot, nem kulturált áhítatot, s nem izgalmas természetfeletti élményt talál. Kinek is lenne kedve szép ruhába öltözni, szentséges áhítatba merülni, gyerekszolgálaton édelegni, vagy szellemi kalandot jelentő prédikációt hallgatni, amikor ráébred, hogy veszélyben az élete, a boldogsága, a becsülete, mindene?

Mégis, mi, gyakran öntudatlanul is, ezt a botrányt – az Evangélium és Jézus botrányát – szeretnénk tompítani, szalonképessé és elfogadhatóvá tenni, ezáltal elérni, hogy a többséghez tartozhassunk, a táboron belül maradhassunk. Jó, ha ki-ki tudatosítja magában: ha az emberi természetet elemi erővel vonzza a táboron belül maradás, akkor krisztuskövetőként az egész hitemnek és életemnek az az egyik legnagyobb próbája, merek-e a táboron kívül lenni Jézussal, merek-e kisebbségben maradni, sőt ha kell, magamra maradni Jézusért, az ő igazságáért.

Minden bibliai hithős keresztülment ezen a próbán. Néhány társsal, sőt gyakran egyedül kellett hűségesnek maradniuk és képviselniük az igazságot a többséggel szemben. Jeremiás próféta felkiáltásából különösen is kitűnik ez, s ennek fájdalma: „Jaj nekem, anyám, mert versengés férfijává és az egész föld ellen perlekedő férfiúvá szültél engemet!” (Jer. 15:10). Jézus is ezért bátorította ekképpen a követőit: „ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt. 18:20) Jézus e szavait ugyan egyfajta létszámnövekedést serkentő alsóhatárként szokás érteni: ha már kettő-háromnál is köztünk van, mi lesz, ha százan, ezren leszünk? Én viszont úgy vélem, Jézus a kettő-hárommal nem alsó, hanem felsőhatárt mondott: Olyan idők jönnek, hogy jó, ha ketten-hárman megmaradnak az igazság mellett – de ő ekkor is velük lesz, sőt ekkor lesz velük igazán. Nem véletlen, hogy a Biblia következetesen maradékról beszél az Isten hűségesei kapcsán, s történetei szerint rendre a többség jár a rossz, avagy a széles úton (v. ö. Mt. 7:13-14). Mi több, a sokaságot általában fordított iránytűként állítja elénk, mint aminek vélekedéseit, cselekedeteit nem jó irányadónak tekinteni. „Feszítsd meg”-et is a tömeg kiáltott, mégpedig a vallásos tömeg.

Vegyük észre, ismerjük fel tehát, mekkora jelentősége van ránk nézve annak, hogy Jézus a táboron kívül szenvedett. A Zsidókhoz írt levélből vett gondolatindító szakaszunk közvetlenül is rámutat erre a jelentőségre: egyenesen a megjobbulásunkkal, üdvösségünk feltételével felelteti meg: „Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett.” Jézus a megszentelődésünkért, a meggyógyulásunkért, az életben maradásunkért, a boldogságunkért vállalta ezt a próbatételt, ami az egész golgotai váltságáldozat egyik – sőt, a maga nemében a – legsúlyosabb próbatétele volt. Ugyanakkor azt is jelezte: ebben is követnünk kell őt, ezt az utat is bejárta előttünk.

„Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” – mondja ki alapigénk a végkövetkeztetést. Ami a bibliai ígéret szerint ránk vár – „amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek” (1. Kor. 2:9) – összehasonlíthatatlanul nagyszerűbb annál, mint hogy elfogadjanak minket és hitvallásunkat a táboron belül, azaz sikeresen beilleszkedjünk a polgári norma-, gondolat- és ízlésvilágba, mintegy maradandónak vélt várost találva ezen a földön. Ám nemcsak magunk miatt kell Krisztus gyalázatát és az Evangélium botrányát hordoznunk, hanem éppen őértük, a táboron belül levő sokaságért. Meg kell mutatnunk az éles kontrasztot a Krisztust emlegető vallások és Krisztus igazsága között. Hátha valaki meghallja az üzenetet vagy megérinti őt a példánk, s megérti, hogy itt másról, egészen másról van szó, mint puszta vallásról. Mert mi nem tudunk más egyházaknál nagyobb templomot, szebb kórust, kiterjedtebb karitatív tevékenységet, bájosabb gyerekszolgálatot vagy elragadóbb rendezvényeket produkálni. Azonban felbecsülhetetlen érték van a birtokunkban, ami senki másnak: az igazság, a teljes Szentírás következetes magyarázata, benne az utolsó hívást jelentő hármas angyali üzenettel.

Ne féljünk hát, s ne tétovázzunk kimenni Krisztushoz a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván.

Prancz Zoltán