Anitics István- „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek"

Anitics István 2016.05.21-ei igehirdetése Csemőben

Alapigeként azt a szakaszt választottam, amelyről szombatiskolán is kicsit beszéltünk: „ Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.” Ez Márk evangéliumának a  9. fejezetében található a 24. vers.

Mindig aktuális dolgok foglalkoztatnak, és sokat gondolkodom azon a valóságon, amit megtapasztalhatok a testvérek között a közösségünkben, és a világban zajló események kapcsán is:

Hogy miért, miért van az, hogy ilyen drasztikus változások történnek? Fordulatok, amire nem számítottunk, vagy nem ilyen mértékben számítottunk. És igazából mi is ennek a lényege.

Abban a kis történetben, amit megörökít számunkra az evangélium, amikor Jézus a három tanítvánnyal lejön a Megdicsőülés hegyéről, és hozzá jön ez az édesapa a fiával, panaszkodva Jézusnak, hogy a te tanítványaid nem tudták meggyógyítani a fiamat - mint ahogy az alapigében benne van -  itt arról van szó, hogy Jézusnak ismételten a két nagy csodatétele után, a kenyérszaporítások története után zajlik ez az esemény, és azzal szembesül Jézus a sokaság részéről is, de főleg a tanítványokkal kapcsolatosan, hogy nem értik. Nem értik az ő áldozatát, nem értik, hogy minek kell megtörténnie. És ez az édesapa, aki hozzá rohant, hogy gyógyítsa meg a fiát, ő is így fogalmaz, hogy ha valamit tehetsz.

Nem tudom, ha végiggondoljuk az életünket, az eddigi hitben járásunkat, azokat az eseményeket, amelyek végigkövették ezeket az éveket, amióta ismerhetjük Jézus evangéliumát, milyen folyamatok zajlódtak le?  Gondolkodtunk már azon, hogy mivel van igazából a legnagyobb baj? Miért van ez a hullámzás? Miért van az, hogy fölépül egy közösség, és aztán olyan dolgok, események történnek, hogy fölfoghatatlan, érthetetlen.

Világos, tiszta beszéd. Olvassuk az evangélumokat, és aztán születik egy döntés sokak részéről - és ahogy a farizeusok és írástudók ellenálltak Jézus föllépésének - , mintha közöttünk is ezek a jelenségek játszódnának le. Akkor saját berkeken belül maradva: ki a farizeus és ki az írástudó? És ki a nép, és ki a tanítványok? Miért történnek meg ezek az események? Miért történik meg a megoszlás? Jézus azt mondta az  Igében, hogy ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek és a prófétáknak eltörlésére, nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem,  inkább hogy betöltsem. És szigorúan meghagyta: mert mondom néktek, hogyha a ti igazságotok nem több az írástudók és a farizeusok igazságánál, semmiképpen nem mehettek be a mennyek országába.

De most mi történik velünk? Hogyhogy ez a nagy változás? Sőt, az is előtérbe kerül, hogy miután kicsit lecsendesedett a megoszlásból fakadó helyzet, most újra, azok a régi mechanizmusok lépnének életbe, hogy amit megszoktunk, ami könnyű, ami nyugodt, ami békés, azt az ügymenetet vigyük tovább. Holott nyilvánvaló, hogy amit eddig megtapasztalhattunk, hogy abból következően, hogy világos, tiszta beszédet hallhatunk, kezünkbe vehettük az írásokat, mégis drasztikus elhajlásokat tapasztalhatunk.

Elhangzottak azok az igék is szombatiskolán, hogy egyet beszélünk és mást cselekszünk. Pontosan így hangzott: Ők mondják, de nem cselekszik.  E nép szájával tisztel engem, de szívében távol van tőlem. Vajon mi mire jutunk a mi magunk gyötrődésében, küzdelmében? Mindaz, amit megtanulhattunk, amibe beleengedett az Isten az életünk során, ebben a rövidke időben megtapasztalhattuk az ő élő valóságát? Hogy örültünk annak, hogy ide tartozhatunk. És mégis ezt tapasztalhatjuk meg, ami az igében szerepel: Uram, hiszek. Légy segítségül az én hitetlenségemben. Egyik pillanatban hiszek, a másik pillanatban hitetlenné válok?

Sokszor az is megfordult a fejemben, hogy Jézus többségében gyógyított. Kielégítette a szükségleteket először. És miután fölépült a bizalom, akkor kezdett tanítani. 

Mi mit tapasztalunk? Hasonlóan a farizeusokhoz és az írástudókhoz sokszor elmondhatjuk a saját igazságunkat, és azután mi történik?

Nem dicsérnek meg sokszor érte. Vagy alig- alig tapasztalhatjuk meg azt, hogy vannak fogékony emberek. Aztán arra jutottam így magamban, hogy mivel Jézus úgy alkotott meg bennünket, úgy alkotott meg fizikailag, hogy mindaz, ami bennünk zajlik, az megmutatkozik a fizikai valónkban és mi ennek ellenére, sokszor megfeledkezünk erről.  Úgy lehetne ezt röviden megfogalmazni: ha bensőnkben rendezettek a dolgok, ez kifelé is rendezettséget fog mutatni.  Visszafelé ez nem áll így. Lehetünk nagyon pedánsak, pontosak, eszközeink mindig rendben vannak, de ha a bensőnkben nincs rend, ez nem fogja igazolni a benső rendet. Mert nem ahhoz igazítjuk a rendezettségünket, amit az emberek látnak, hanem ahogy munkálkodik az Isten a mi szívünkön.

Mikor vagyok hajlandó belátni azt, hogy mikor engedelmeskedem az Istennek és mikor járok a magam útján? Sokszor van az úgy, hogy amikor nem lát minket senki, akkor hányszor tapasztaljuk azt meg, hogy mennyire tudunk ellentmondani az Istennek. Mennyire kedvezünk önmagunknak. pedig mindent úgy kellene cselekedni, mint amikor mindenki lát bennünket. De vajon ezt a beismerést, fölismerést megtesszük-e az Úr felé?

Ez az édesapa, amikor hozzá vitte a gyerekét, akkor ezt mindenki előtt megvallotta. Így. Ilyen szabadon, ilyen természetesen: Uram, hiszek, de bevallom, hogy én hitetlen vagyok.

Beszéltünk itt a megpróbáltatásokról, a nehéz körülményekről, de vajon, ha ténylegesen abba a nehéz körülménybe kerülünk, vajon hűségesek maradunk ahhoz, amire elvezetett az Isten bennünket. És mivel hogy mi nem láthatunk bele az emberek szívébe, csak föltételezni, következtetni tudunk bizonyos dolgokra, amire megtanított bennünket az Isten: érteni az idők jeleit, annak jelentőségét, annak mondanivalóját, ahogy az előtt a természeti jelenségek megfigyeléséből adódóan következtethetünk dolgokra, ahogy az evangéliumokban is elolvashatunk, úgy ténylegesen ez is akkor mutatkozik meg az életünkben, ha nemcsak akkor, amikor más látja, hanem minden körülményben  ragaszkodunk ahhoz, hogy őszintén, egyenesen viszonyuljunk Istenhez. Hiszen Ő mindenhol ott van, mindent tud, mindent lát.

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy amikor megtanulunk valami jót, azt ne fokozatosan tanulgassuk, onnantól tökéljük el a mi szívünkben, hogy ezt megváltoztatjuk az életünkben. És utána mindegy, hogy látják, nem látják, úgy viszonyuljunk.

Most apróságokra fogok rámutatni: rend legyen az életünkben, az otthonunkban, a munkánkban. Tartsunk egyfajta rendet és ezt mindig tegyük meg. Ne sokat tegyünk. Amit el bírunk hordozni, végig tudunk csinálni. És akkor a váratlan helyzetek, váratlan körülmények nem úgy fogják ezt a felszínre hozni, hogy: - van aki nem szól semmit, van aki mindent kiönt a szívéből - és igazából saját magunkat leplezzük le. Azt mondja Jézus, hogy a szív teljességéből szól a száj. Minden betegségünk, minden nyomorunk abból fakad, ami a szájból kijön. És nem ami a szájba bemegy. Tehát azzal a kérdéssel is, hogy mi mennyire vagyunk Krisztus követők vagy mennyire vagyunk Krisztus tanítványai, vagy mennyire próbáljuk hirdetni azt az igazságot, amit megismertünk  -  visszahőkölünk az idők során, hogy most akkor én beszélek, aki nem azt művelem, amiről tudok.

Csak olyan rövid utalást tennék arra, hogy a gyakorlat azt megmutatja számunkra, hogy igen, a nagy lelkesedésben, fölismerésben, örömben tényleg véthetünk hibát. Amikor még nem szembesülünk a saját nyomorúságunkkal, a saját megkötözöttségeinkkel, és egy kicsit túlbuzgóbban tesszük a dolgunkat. De mivel az Isten igéje arra tanít minket, hogy gondolkodjunk, megtanított az összefüggések fölismerésére, ezért elengedhetetlen, hogy életünk minden területét alárendeljük Isten törvényének.

És ebből fakad, hogy mi Krisztus követőivé válunk - e, ebből látszik leginkább meg: a cselekedeteinkből, a viszonyulásunkból, hogyan gondolkodunk az élet dolgairól, hogyan hozzuk a döntéseinket. hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan gondolkodunk egymásról - ezzel vagyunk azonosak. Azt nem is említve ilyenkor, hogy: Mi beszélünk az Isten igéjéről, az Isten tanításáról? Elsősorban ez a lényeg, hogy mint embert, hogyan ismernek meg.

Ahogy Jézus is előbb gyógyított és kielégítette a szükségleteket, csak utána taníthatta és vezethette az embereket.

Egy kicsit még a képmutatásról szólnék, amit kicsit részletesebben elemeztünk a szombatiskolán, hogy Jézus nekiszegezte a farizeusoknak, hogy: képmutatók. Így szólt:

Az égnek és a földnek ábrázatáról tudtok ítéletet tenni, erről a dologról, látván a jeleket, mi dolog, hogy nem tudtok ítéletet tenni.

A mi képmutatásunk is függés attól, hogy mit gondolnak rólunk, mi derül ki rólunk, hogyan látnak bennünket az emberek- mennyire kötözött meg bennünket ez.

Én úgy tapasztalom, hogy amikor egyre inkább merünk hagyatkozni az Isten nekünk szánt helyzeteire, próbálkozásaira, ráhagyatkozásokra: Uram, én ezt most nem kívánom, nem szeretném, de ha már megengedted, akkor a kötelet is biztos megadod hozzá…

Tehát ezeket a tapasztalatokat, ezeket az életnek a megpróbáló helyzeteit elemezzük ki a magunk számára, és meg fogjuk tapasztalni, hogy nincsen alapja annak, hogy most kényelemből, egyfajta magunknak kedvezésből nem foglalkozunk még részletesebben a dolgokkal. Mert a képmutatás kovásza, tehát, hogy egyet mutatunk és mást cselekszünk, teljesen átjárta az életünket.

Kezdve onnan, hogy amikor először hitre juthatunk, általában nem segítenek bennünket a környezetünkben. Még megkapjuk a magunkét, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Aztán az életvitelünkben, az életmód változásunkban is még több támadásnak tesszük ki magunkat. Egyúttal ez azt is jelenti, hogy erőt kapunk ezeken a helyzeteken keresztül, hogy ezeket hordozni tudjuk. Megtanuljuk hordozni. Ennek a gyakorlása által tapasztalatot szerzünk abban, hogy amit megtanít nekünk az Isten, az igaz dolog. Nem véletlenül mondja Jézus, hogy:

Én azért jöttem, hogy a világra tüzet bocsássak, és mit akarok, ha az immár meggerjedet.

Tehát az Isten-kérdés, nem csak szavakban, a mi viszonyulásunkban mutatkozik meg az embertársaink felé. És még mindig tisztességesebb kimondani, hogy: Uram, én úgy teszek, mintha hinnék, de nem, sokszor nem hiszek neked.

Az ördög gondoskodik arról, hogy nagyon elfoglaltak legyünk, nagyon sok tevékenységben vegyünk részt, hogy egyre kevesebb időt tudjunk szentelni a megállásnak, az elgondolkodásnak, az Istenhez való járulásnak. De vissza-visszatérő kérdés ez, hogy: hiszek-e,Uram, neked?

Képesek vagyunk-e a kezdeti buzgóságunkból fakadó félreértések tisztázására később? Képesek vagyunk-e elhordozni a bennünket ért jogos vádakat? Hogy igenis próbáljuk szavakban átadni másoknak az Isten törvényében lévő igazságait, és magunk kevésbé igazodunk ehhez? Képesek vagyunk-e ezt elhordozni? Képesek vagyunk-e türelemmel végigkísérni más emberek fejlődését ebben a kérdésben?  És csak a megfelelő helyzetben, körülményben szólunk - e? Mennyire élünk az ima, a hit erejével?

Nem szeretnék nagyon messzire kanyarodni a témától, Jézus azt mondta az igében, hogy a hit az Isten igéje által épül fel bennünk.

Tehát a hit Isten igéje által jő. Ragadjuk meg ezt az ígéretet: aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem. Vesd magad a lábához, és kiáltsd: hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek. Ha ezt cselekszed, sohasem veszhetsz el. Soha.

Talán sokszor elkeseredünk a történések kapcsán. Elkeseredünk, hogy mennyire tudunk az erőnlétből az erőtlenség állapotába jutni. Ahogy a hitből a hitetlenség állapotába.

Ahogy a tanítványok életében ezt megtapasztalhattuk, de ne felejtsük azt el, hogy visszatérhetünk minden pillanatban az Úrhoz tisztességesen megvallani neki, hogy mennyire hitetlenek vagyunk sokszor. Nagyon tetszett Dsida Jenő pár sora, hogy csak az marad alul, aki önmagát elejti és lehull. Ez az ördög szándéka, hogy elfeledkezzünk arról, hogy van egy szabadító Istenünk, aki képes mindenkit fölemelni, minden körülményben, ha mi igent mondunk rá. De magának az Istennek, az élő Istennek a fölismerése, hogy ő valóságos, ez viszont Istentől származik. Annyira jól látja a mi szívünk állapotát, annyira jól ismer bennünket. Pontosan tudja, ki mit hall meg az Ő igéjéből, és ki mit fogad el, mit fogad be. És a befogadott igék alapján hogyan juthatunk következtetésekre. A dolgok summázatának levonására, hogy hogyan értjük meg a dolgokat. Hitre jutást csak az Isten igéje által tudunk kapni. Ezt a fordulatot csak Ő képes bennünk elvégezni. Ha mi ezt hittel kérjük, akkor ez meg fog történni a mi életünkben.

József Attila költeményében van ez az ismert két sor: „Hiába fürösztöd önmagadban, /Csak másban moshatod meg arcodat. „

Ez lefordítva annyit jelent, hogy önmagunkban nem tudunk jó istenkövetők lenni. A másik emberhez való viszonyulásunkban, az élet dolgainak az elfogadásban, a cselekedeteink milyenségében mutatkozik meg mások számára: vajon Krisztust követjük-e? Magamat fölmagasztalhatom. De.... Tehát amilyennek vagy akinek mások látnak. És ha ebben tükröződik az az isteni tulajdonság vagy vonás, amit Jézustól tanulhattunk, akkor jó úton járunk. Ezért lehet tapasztalni, hogy sokkal jobb bevallani alázatosan a tényleges állapotunkat, mint fennkölten úgy járni, mintha istenkövetők lennénk. Egyszerűen meggyalázzuk az Istent. És ezért választottam ezt az alapigét: Uram, hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemnek. Ámen.