Holló Péter: Egy vers margójára

Egy vers margójára

„Gondolkodni nagyon tudsz, jó magyarom. Csuda szép ez,
mégsem elég: tisztán gondolkodni tanulj
mítoszok és babonák nélkül. És ha eléred,
kortársad vicsorít, ám fiad áldani fog.”

(Weöres Sándor: Epigrammák)

Egész életünket áthatja, meghatározza a gondolkodásunk. Gondolatainkból szavak, a szavakból pedig tettek következnek – érdemes tehát megfogalmazni azt a kérdést, hogy mi a gondolkodásunk alapja, mércéje? De tovább megyek. Milyen rendszerben gondolkodunk, és egyáltalán rendszert alkot-e a gondolkodásunk? Vajon miért éppen ez ennek az újságnak is a jelmondata: „legjobb védekezés a gondolkodás?”

Weöres Sándor idézett négysoros verse egy olyan alapvető emberi hiányosságra mutat rá, amellyel sokszor nem számolunk. Jó az, ha valaki képes gondolkodni? Kétségtelenül, hiszen az életünk során számos döntést kell meghoznunk, ezekhez pedig a gondolkodáson keresztül vezet az út. De a költő némi fanyar iróniával megjegyzi: a „jó magyar” nagyon tud gondolkodni. „Csuda szép ez, mégsem elég.” Vajon miért? Talán mert – ahogy a harmadik sorban olvassuk – a mítoszok és babonák világa távol áll az „elégtől”, a valóságtól? A „csak” emberi, és talán „csak” magyar még nem elég. Az valahogy mindig „csak” eddig jut el: „Milyen előnyt tudnék önmagamnak biztosítani különböző élethelyzetekben? Még több pénz, még kevesebb munka, kényelmes életvezetés?” Természetünkből fakadóan ki ne vágyna mindezekre? Vagy ki ne dédelgetne önmagát igazoló gondolatokat, amelyek meghatározták mindennapjait, éveit – vagy akár meghatározzák az egész életét: „ha ez meg ez történt volna, akkor én már nem itt tartanék”; „ha ő nem így viszonyulna hozzám, akkor már rég előbbre jutottam volna” és így tovább… Számtalan esetben tudunk olyan tőlünk független tényezőket sorolni, amelyek segítségével igazoljuk magunkat: ezt vagy azt a dolgot miért tettük vagy nem tettük meg, és miért nem fordult jobb irányba az életünk. Ha pedig esetleg elégedettek vagyunk az életünk eddigi alakulásával, akkor hajlamosak vagyunk ezért vállon veregetni magunkat: „igen, jól csináltam, én voltam az, akinek alapvetően köszönhető az elért eredmény.”

A költő szava szerint ezek nem mások, mint „mítoszok” (mesék). Ha jobban megvizsgáljuk, akkor beláthatjuk, hogy sok ilyen mítosz alakítja a gondolkodásunkat, amelyeknek a gyökere közös: a magunknak való kedvezés és/vagy a másoktól való függés. „Babonák” is uralhatnak bennünket jócskán: félünk olyan dolgoktól, amelyektől nem kellene. Hogyan lehetséges megtisztítani a gondolkodásunkat mindezektől?

Egyszer egy ismerősöm elmesélte élete egyik legmeghatározóbb élményét. Már gyerekkorában is jól és élesen tudott gondolkodni, s hamar kialakult az a meggyőződése, hogy az emberek nyilván mindannyian különböző gondolatrendszerek alapján gondolkodnak. Ahogyan teltek az évek, úgy döbbent rá egyre inkább, hogy ez bizony nem így van. Sokszor távol áll tőlünk a következetes gondolkodás. Óriási csalódás volt ez számára. Addigi élete egyik alapvető tétele dőlt össze ezzel, és megrázó volt szembesülnie azzal, hogy emberek rendszerszintű gondolkodás nélkül tudják leélni az életüket. Miért van ennek jelentősége? „Nagy dolog a gondolat, de még nagyobb a gondolkodás. Nagy dolog a gondolkodás, de még nagyobb a végiggondolás” – hallottam nemrég valakitől. Vagyis mindig érdemes végiggondolni, hogy egy gondolat hová vezet, mi lesz a következménye. Igen kevés, ha valamit állítunk (sőt akár ki is állunk mellette), de nem gondoljuk végig, hogy mi következik belőle, mi a második vagy harmadik lépés ezen az úton. Ha ezt megtennénk, akkor ez már önmagában csiszolná a gondolkodásunkat, kiszélesítené a látókörünket – ha viszont ez elmarad, akkor többnyire csak a saját, jól bevált gondolati pályáinkon mozgunk.

Itt érkeztünk el a döntő kérdéshez: ki vagy mi a gondolkodásunk mércéje, mihez szabjuk ezt a folyamatot? „Mindenki magából indul ki” – tartja az egyszerű (és egyben igaz) mondás. Legtöbb esetben tehát a mérce mi magunk vagyunk. Ebből következik, hogy szívesen értünk egyet olyan véleményekkel, amelyek egyeznek a sajátunkkal, vagy hasonlóak ahhoz. A gondolkodásunkat szabhatjuk általunk kedvelt eszmékhez, de a többség véleményéhez is. Mindkettő igen elterjedt jelenség: ez utóbbi képes biztonságot is adni az embernek. Ha sokan mondanak valamit, akkor az bizonyára úgy is van (és fordítva is igaz szokott lenni: ha sokan gondolják ugyanazt, mint én, akkor biztosan igazam is van).

Weöres Sándor négysorosa azonban rámutat valamire, amiről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Nemcsak különbség van a gondolkodás és a tiszta gondolkodás között, hanem ez utóbbit „tanulni” lehet, sőt – mondjuk így – tanulni kell. Ha viszont ez igaz, akkor vajon kit választunk magunknak tanítóul? Önmagunkat? Másokat? A többség véleményét? Elég ingoványos talajra lép, aki ezekben véli megtalálni a kapaszkodókat, gondolkodásának mércéjét, hiszen mindannyian tévedhetünk, lehetünk részrehajlóak, következetlenek. Tanulni olyantól érdemes, akire valóban feltekinthetünk, akiben megbízhatunk.

A Biblia önvallomása szerint „az Úr beszédei tiszta beszédek, mint földből való kohóban megtisztított ezüst, hétszer megtisztítva” (Zsoltárok 12,7). Ebből a könyvből lehet igazán megtanulni a tiszta gondolkodást, amely – és ezzel is jó számot vetni – egy egész életen át tartó folyamat. Ha valaki elkezd foglalkozni a Könyvek Könyvével, akkor megláthatja azt a páratlanul egységes, következetes és tiszta gondolatrendszert, amely kézzelfogható és meggyőző lehet mindannyiunk számára. És valóban a „legjobb védekezés a gondolkodás”, hiszen ezáltal a világban meglévő számos hazugság, csalás, ámítás leleplezhető. Az Ige segítségével megtanult tiszta, másoktól független gondolkodás tud bennünket elvezetni arra a valódi – a szó jó értelmében vett – önállóságra és szabadságra, amelyre a lelkünk mélyén mindannyian vágyunk. A vers végül nem jelentéktelen figyelmeztetéssel és bátorítással zárul. A tiszta gondolkodást gyakran környezetünk vagy csak a mának élő embertársaink kevésre fogják értékelni: „kortársad vicsorít.” Azonban hosszú távon a boldogságot, szeretteink életét mégis csak ez viheti előrébb: „fiad áldani fog.”

Holló Péter