Reisinger János: Gondolatok a csalódásról
Gondolatok a csalódásról
A csalódást sokan az élet legkegyetlenebb tapasztalatának, érzésének tudják. „Mintha egy világ dőlt volna össze bennem” – így kommentálják. Jót feltételeztünk, és ehhez képest olyan rosszat kapunk, hogy a keserűség szinte élőhalottá tesz bennünket.
Csalódunk hozzánk közel álló emberekben vagy távolról szépnek látszó eszmékben, csalódunk a fiatalban, de gyakran az idősebben is, csalódtunk régen, de most is, folytonos csalódás az élet, mégis jobb lenne a csalódásokat széles ívben elkerülni. Védekezésül elhatározzuk, hogy a jövőben senkiben sem bízunk annyira, mint eddig, semmilyen ígéretnek, fogadkozásnak nem fogunk hinni, kioldjuk magunkból a maradék optimizmust is, a derűlátásnak vége, sötét, komor ég alatt folytatjuk életpályánkat, félárbocra engedett lobogókkal.
Sajnos, sokaknak eszükbe sem jut, hogy meg kellene vizsgálni, mi is voltaképpen a csalódás. Föl kellene tenni a kérdést, hogy másokban csalódva nem voltaképpen magunkban csalódunk-e: a magunk illúzióiban, elvárásaiban, ábrándjaiban? S ha ezek helyett józanabb feltevések kormányoznák életünket, nem lenne-e talán végleg elzárva az út mindenfajta csalódás elől? Ha semmit sem várnánk – elvárnánk – másoktól, hanem teljes mértékben az adás, a szolgálat lelkülete hatna át, vajon lábra kelhetne egyáltalán a csalódás?
A csalódás kínzó rejtélyét az kezdi megoldani, aki eljut a bevallásig, hogy – Arany János soraival –:
"Mennyit csalódánk!
S magunkban legkivált!"
Aki azonban nem vizsgálja felül nemcsak egyes csalódásait, hanem egyáltalán a csalódásokra kész természetét, s életében tovább halmozza a csalódásokat, végül is az egész létezésben való csalódásig jut el. Az egyik költőnk (Berzsenyi Dániel) barátjainak zokogja el így érzett fájdalmát, a másik már halott édesanyjának (József Attila). Mindkettőt nagyon nagy költeménynek tartjuk. Talán arra is alkalmasak lennének – mintegy negatív lenyomatként –, hogy e hibás emberi hozzáállás erőteljes kifejezésével vissza tudjanak tartani embereket végzetes döntésekbe tévedő szerencsétlenségekből.
Aki megtanul igazán csalódni önmagában, talán majd addig is eljut, hogy van Valaki, akiben sohasem kell csalódnunk. „És boldog, aki énbennem soha meg nem botránkozik” – mondta, üzente Jézus a benne csalódásig eljutott útkészítőjének, Keresztelő Jánosnak (Mt 11,6). Jelezve, hogy még a legnagyobbakat is fenyegette ez a veszély, de azt is, hogy mindenki kigyógyulhat belőle, ha Őrá néz, ha Őt követi.
Berzsenyi Dániel: Barátimhoz
Én is éreztem, s tüzesen szerettem
Éltem a föld szép örömit, barátim
Barna fürtim közt szerelem s vidámság
Myrtusi nyíltak.
Repdezett szívem kies édenében:
Mint ama boldog ligetek lakója,
Már midőn a porkötelet lerázta
Léthe virányin.
A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett.
Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,
Mennyi andalgó öröm és reménység
Rengetett, édes Csalatás! öledben
Mágus erővel.
Álmaim tűnnek, leesik szememről
A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak
Rózsaberkéből sivatag vadon kél
Zordon időkkel:
Hol csak a külszín fedi a valóság
Puszta országát bibor állepelben;
Ámde a bölcsnek beható szemével
Játszani nem mer.
Látja a Virtust letapodva nyögni,
Látja a Bűnnek koronás hatalmát,
Sokrates méregpoharát s Tibérnek
Trónusa mocskát;
Látja, és keblét szomorún bezárja.
Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal ki nyögése.
József Attila: Kései sirató
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.