Belencsákné Cseresznye Julianna: Az önsajnálattól az alázatig

Önsajnálattól az alázatig

A címben megadottak alapján azt vizsgáljuk, hogy az önsajnálattól hogyan jutunk el az alázatig. Egy nem kívánatos állapotból eljutni az Isten szerinti állapotig, az alázatig.

    A felsorolt fogalmakkal már mindannyian találkoztunk, és talán tudjuk is, hogy mit jelentenek. Az önsajnálat egy negatív fogalom, és nem kívánatos Isten előtt, az alázat ezzel szemben pozitív, és ez lenne az Isten szerinti kívánalom.

     Aktuális a téma, minden embert érintő kérdés ez, mert nagyon könnyen belecsúszik az ember. Ennek kapcsán nagyon fontos tisztázni azt, hogy mit is jelent az önsajnálat?  Az önsajnálat az nem más, mint a panaszkodás pszichológiája. Egyfajta vég nélküli panaszáradat, de nem az a fajta panaszkodás, amit megosztunk embertársainkkal időnként, mert arra szükség van, hogy kibeszéljük, elmondjuk problémáinkat, helyzetünket egymásnak. Az önsajnálatnál egy kóros állapotról van szó, akár egy szenvedélybetegségről. De míg egy szenvedélybeteg örömét leli ideig-óráig abban a rossz szokásban, amit pótlásnak használ, addig az önsajnálkozó ember nem leli kedvét abban. Kidobott idő csupán, mert míg panaszkodik, nem csinál semmit. Én, én, én erről szól. Nekem milyen rossz, miért velem történik mindez? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják az embert. Szerencsétlennek éli meg önmagát, akivel jól elbánt a sors. Mázsás súllyal kezdi lehúzni az embert ez, amikor már nem tud másra gondolni, csak arra, hogy ő mennyire képtelen megoldani a dolgokat. Hiába sejlik fel előtte, hogy változtatni kéne a gondolkodásmódon, ez csak egy múló pillanat és rögtön visszaesik ebbe az állapotba. Amikor az ember csak a problémát látja, beszűkül a tudata. Az önsajnálat mögött - ha nagyon a mélyére nézünk - mindig a saját, érzékeny énre irányuló figyelem áll, a sebezhetőség megélése. Az ilyen ember mindent a szívére vesz. Az őt ért sérelmekkel és méltánytalansággal való foglalkozásba ássa bele magát.

     Az önsajnálat, csüggedés életünk velejárója. Minden ember találkozott már az önsajnálat valamilyen formájával. Nem ismeretlen számunkra ez az érzés. De vajon miért csúszik bele olyan könnyen az ember? Azért, mert a bűn törvényének következtében benne van a testünkben. A bűn törvénye pedig az önzés, egoizmus. Az öröklött bűnre hajló emberi természet egyik jellegzetes tulajdonsága, ahol az érzelmek kerekednek felül. Ez mindent meghatározó elv. Az önzés egyik formája az önsajnálat. Az önsajnálat tehát bűn. Bűn törvénye pedig Isten törvényével szemben álló, vele ellentétes törvény. Mi emberek gyengék, erőtlenek vagyunk cselekedni az Isten szerinti jót, ugyanakkor erőtlenek vagyunk ellenállni a rossznak. Ezért esik olyan könnyen az ember ebbe az állapotba.

    Gyakori jellemzője még, a múltba való beleragadás, a továbblépési képtelenség. Régi sérelmek, veszteségek miatti kesergés, és ha túl sok időt tölt így az ember, nem tudja megélni a jelent. Ezen rossz érzések fátyolán keresztül szemléli a világot, így nem a valóságot látja.

     A csüggedés sokszor észrevétlen. Olyan, mint egy betegség, időbe telik, amíg kifejlődik, viszont kétszer annyi ideig tart kigyógyulni belőle. Lelki törvényszerűsége az önsajnálatnak, hogy minél többet foglalkozik vele az ember, annál lejjebb csúszik a lejtőn. Nem bölcs dolog önmagunkat figyelni és érzéseinket elemezni. Ha mindig ilyen önsajnálkozó gondolatokkal foglalkozunk, akkor az lesz a valóság. A kimondott szavak visszahatnak ránk. Ezt Pál apostol is tanúsítja a Fil 4,8 versében, amely így szól, „Továbbá Atyámfiai, a mik csak igazak, a mik csak tisztességesek, a mik csak igazságosak, a mik csak tiszták, a mik csak kedvesek, a mik csak jó hírűek, ha van valami erény, és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.”

     Az önsajnálat rossz súgó, mert megtakarítja a kudarcot, és ha ez tartóssá válik, valamint ha hosszú távra berendezkedik az ember, akkor eljuthat egy olyan pontra, hogy már semmit sem mer tenni. Cselekvésképtelenné válik. Az áll mögötte, hogy fél a kudarctól, és ha az önsajnálkozó ember ebbe belekerül, akkor el sem mer indulni az élet útján. Olyan dolgokat mond, hogy erre nem vagyok képes, valójában persze nem így van, csak bebeszélte magának, és felállította korlátait. Mindenkit ér kudarc és nehézség. Ennek kezelése nagyon fontos, mert ezt az életet itt a földön nem lehet problémák, kudarcok nélkül megúszni. A kudarc mindig jönni fog az életünkben, és ha nem vesszük fel a harcot a valósággal, és nem nézünk vele szembe, az csak tetézi a bajt. Első számú stratégia arra, hogy a szőnyeg alá söpörjük a problémát. A legtöbb ember szívesen kikerülné élete próbáit, mintsem kiállja azokat. Dühvel , keserűséggel reagál, és átadja magát az önsajnálatnak, ami pedig búskomorsághoz, fáradtsághoz, alázatoskodáshoz vezet. Egyfajta kimenekedési út is lehet a rossz elől, de attól függetlenül a probléma ott marad.

     Valódi indíték az önsajnálatnál, hogy elismerést nyerjen, a másik szeretetét kicsikarja. Ez nem más, mint a szeretet koldulásnak súlyos formája, ami hazug módon leplezi magát. A másiktól zsebeli be azt a fajta szeretetet, amire szüksége van. Az ember itt, egy tévedésbe kerül az igazi szeretet kapcsán. A most következő idézetek olyan találóan fogalmazzák ezt meg. „A szeretet lényegét a legtöbb ember abban látja, hogy őt szeretik, és nem abban, hogy ő szeret, hogy képes a szeretetre. A probléma ezért számukra abban áll, miként érjék el, hogy szeressék őket, miként legyenek szeretetre méltók. Ezt a célt különböző úton-módon igyekeznek elérni.” (Vankó 2003:58) „Az önsajnálat a szeretet elleni bűnök egyike. A mások irányába megnyilvánuló szánalom, részvét a szeretet sajátossága. Ha viszont sajnáljuk magunkat, akkor csupán önmagunkat szeretjük, és nem másokat. Szeretetünk rossz kerékvágásba került, hamis a tárgya. Bár szeretetünknek valójában a felebarátunk felé kellene irányulnia, visszavonjuk tőlük, és vétkezünk ellenük, visszatartva szeretetünket tőlük.” (Schlink 1993:120) Vagyis az önsajnálkozó ember nem képes betölteni az igazi szeretet. Emellett az „óemberünket” is erősíti, átadva az ellenségnek. A hitetlenség egyik formája.

     Alázatosnak is tűnik, mert azt mondja ki szerencsétlenségére hivatkozva, hogy milyen gyenge vagyok, nincs hitem, de közben nincs mögötte valódi beismerés, Isten kegyelmére szorulás. Ez a fajta gondolkodás messze áll az igazi alázattól, csak látszólag ismeri el gyengeségét, ami mártírkodás is egyben. A 2 Kor12,9-10 verse alapján kapunk képet, a valódi alázat és alázatoskodás közötti különbségről. „És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért, mert a mikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” A különbség ez a fajta beismerés, hogy az Istenhez képest ki vagyok én, és, hogy az Isten ereje által megy végbe minden. Ez a valódi alázatnál megtörténik. Elsősorban nekünk nem az emberektől kell várnunk az elismerést, elfogadást, a szeretet. Ne embereknek akarjunk megfelelni, mert mindenki elvárásainak lehetetlen eleget tenni. Ne ez legyen életünk alapja, mert akkor tényleg folyamatos kudarc kíséri életünket.

     Most akkor nézzük meg mi lehet az önsajnálat ellenszere, mi a leghatékonyabb módja annak, hogy elkerüljük ezt az állapotot. Hogyan szabadulhatunk, menekedhetünk ki az önsajnálat állapotából? Illés története mutat irányt nekünk. A Kármel hegyi események szolgálnak tanulságul számunkra.

     Illés történetét 1 Királyok könyve17. fejezetétől olvashatjuk. Onnan kapcsolódunk bele a történetbe, hogy 3,5 éve nem volt eső Izraelben, a súlyos hitehagyás miatt. A nép bálványimádásba süllyedt, és a különböző Asera és Baál kultuszt dicsőítette az Isten helyett. Ezért istenítéletre kerül sor a Kármel hegyen, hogy kiderüljön ki az igaz Isten: Jahve vagy Baál. Illés imádságára tűz szállott alá az Istentől és megemésztette áldozatát, míg a Baál papok hiába kérték istenüket, semmi nem történt. Teljesen egyértelművé válik, hogy ki az Isten. De mi történik ezután? Illés halálos fenyegetést kap Jézabeltől. Ugyanaz az Illés aki eddig bátran szembeszállt Akhábbal, most megrémül. Elmenekül a pusztába, leroskad egy bokor alá, és meg akar halni. Illés egy önsajnálattal vegyes csüggedésbe, depresszióba esik. Levette tekintetét Istenről, elkezdett önmagára nézni, ezáltal beszűkülve látta a dolgot. Velünk is előfordul, hogy pozitív tapasztalatot szerzünk Istennel, aztán jön valami negatív dolog, és máris a gödörben vagyunk. Ha bele is csúszunk, hogyan tudunk kimenekülni ebből?  A 42. Zsoltár szól még egyértelműen erről az állapotról, ami a küzdő, vívódó zsoltárok közé tartozik. Jól példázza a csüggedés elleni küzdelem mibenlétét. Első lépés: bizalom Istenben. Tudatosan emlékezni arra, hogy mit cselekedett velünk korábban az Isten. Van valaki, aki fenntartja a mindenséget. Lehetetlen, hogy ne tudjon az ember dolgairól, és hogy kiemelje a mélységből. Egy csodálatos kijelentése, ezzel kapcsolatban a Bibliának a következő ige.2 Kor4,15-16 „Mert minden tiérettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére. Azért nem csüggedünk, sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazonáltal napról-napra újul.” Amit Isten megenged életünkben, az érettünk van. A felügyelete alatt van, nem Tőle van, de az ember javára fordítja, ha figyel. Életünk baklövései láttán mindig elénk jön, és erőt ad nekünk, hogy szembe forduljunk a rosszal. Hitből való élet lesz az igaz élet. Teljesen egyértelmű Illés magatartása „ csak én maradtam egyedül” , csak erre gondol. Isten azonban olyan tapintatosan emeli ki Illést ebből a csüggedésből. Feltesz neki egy kérdést. „Mit csinálsz itt Illés?” Arra hívja Illést, hogy gondolkozzon. Fel kell deríteni a csüggedés okát, ha az értelem hallgat, akkor nem derül ki semmi. Miért csüggedtem el? Mert valaki rosszat mondott rólam? Saját maga kell, hogy megfogalmazza. Meg kell tanulnunk önmagunkkal beszélgetni, a lelkiismeret által.

     Ezután még mindig ott van ez a lelkület Illésnél, ahogyan a zsoltárírónál is. Türelemre van szükség, mert nem lehet ebből az állapotból egy huszárvágással kiemelkedni. Újra meg újra elcsügged az ember, mert nem tudja elfelejteni csüggedése okát. Alkalmanként látjuk a kiutat, de emberi lényünk még nem tud azonosulni vele. Módszeres kiirtásra van szükség. Az emberben kettőség alakul ki. Amíg ez a kettőség, belső ellentmondás nem oldódik fel, addig nem nyerünk belső békességet, megnyugvást. Ahhoz, hogy ez megszűnjön küzdő imádságra van szükség, vagyis addig nem adjuk fel a küzdelmet imában, míg fel nem oldódik ez a kettőség. „Érzéseinket gyakran belül, hatalmas tusában, s az imádság során kell legyőznünk. Ehhez a győzelemhez mindenképpen szükséges, hogy az érzelmek okait is feltárjuk az értelem, a gondolkodás segítségével, és a hit válaszát adjuk rájuk. Ez a „szabályszerű küzdelem”, melyet sohasem szabad elmulasztanunk.” (Reisinger 49) Érzelmeink előtörését meg kell szüntetnünk, újra az értelem kell, hogy vezessen. Csak egy épülő hit tudja megmenteni. Hogyan lehet ezt a hitet elindítani? Isten feladattal bízza meg Illést, elkezd célokat, kötelességet állítani az életében és a miénkben is. Ezt nekünk is alkalmazni kell mások felé. Feladatok, amit meg tud tenni az ember, hogy visszaállítsuk az önbecsülését, hitét. Ezután Isten megmutatta Illésnek, hogy olyan dolgok miatt keseredett el, ami nem is volt valóságos, mert hétezer ember nem hajolt meg a Baál előtt.

     Mi segíthet még az önsajnálatból való kiemelkedéshez? A Mt 11,28-30 versig terjedő igeszakasz adja a segítséget. „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Ugyanis az önsajnálatban vergődő ember megfáradt és megterhelt. Egyre jobban elfárad az élet küzdelmeiben, nincs kedve a munkálkodásra. Az ilyen ember nem akar újabb igát magára venni. A fő probléma nem az, hogy mennyi felelősséggel jár, hanem az, hogy milyen lelkülettel teszi azt. Isten azonban azt mondja vegyük fel az ő igáját.

     Első lépésben Krisztushoz menni, az Ő személyes jelenlétébe lenni, aki nyugalmat munkál bennünk. „Életbevágóan fontos, hogy figyelmünket Isten tervére, s ne a fájdalomra vagy a nehézségre szegezzük. Jézus is így volt képes elviselni a kereszt kínjait, nekünk pedig az ő példáját kell követnünk. Coori ten Boom, aki sokat szenvedett a náci haláltáborban, így ír a figyelem erejéről: Ha a világra figyelsz kétségbeesel. Ha magadra figyelsz depressziós leszel. De ha Krisztusra figyelsz megnyugszol! Az érzéseinket tehát az fogja meghatározni, mire figyelünk.” (Warren 2007:183)

     Második lépésben jöhet az iga felvétele, ez mindenkor Krisztusé legyen, ne másé. Olyan feladatot végezzünk, amit Isten helyezett ránk. Abban nem lehet elfáradni.

     Harmadik lépésben pedig tőle tanuljunk szelídséget, alázatot. És így érkezünk meg az Isten szerinti kívánalomhoz, az alázathoz. Ezt tanulnunk kell, nem működik azonnal. Jézus legyen a példakép, ő hogyan gondolkodott, munkálkodott. „Az alázat egészen gyakorlati módon fejleszthető: el kell ismernünk gyengeségünket, türelmesen el kell viselnünk mások gyengeségeit, el kell fogadnunk a bírálatot, és másokat kell reflektorfénybe helyeznünk. Az alázat nem azt jelenti, hogy kevesebbre tarjuk magunkat, hanem azt, hogy kevesebbet gondolunk magunkra. Másokra ezzel szemben többet gondolunk. Az alázatos emberek annyira el vannak foglalva a többiek felé végzett szolgálattal, hogy el is felejtenek önmagukra gondolni.” (Warren 2007:137) Valódi alázat tehát, elfogadni a terheket, kötelességeket és felelősséget, amit Isten helyezett ránk.

     Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy az önsajnálatra hajló embernek az a baja, hogy gondolatmenete túlságosan önmagára összpontosult. Életében mindent az én szempontjából ítélt meg. Így aztán a legkisebb sértés vagy nehézség miatt is lehangolttá válik. Csak ha bűnnek ismeri el az önsajnálatot – mint ahogy az is – és fordul szembe vele, Istenhez járulva kegyelemért, akkor nyer tartós győzelmet.